Egy babavarrós fórumozó társunk, Mvirág írta le nekünk a történetét. Olyan csodálatosan és szívhez-szólóan, hogy megkérdeztem Tőle, megoszthatom-e Veletek, kedves olvasóim. Hálásan köszönöm, hogy az engedélyét adta. Olvassátok:
"Egy nagyon korai gyermekkori élmény...dédinél aludtam, földes konyhájában...nagy tolldunnás ágyban. Mikor felébredtem mellettem feküdt egy rongybaba és a mama fürkésző tekintete: Nos, hogy tetszik? Hát hogyne tetszett volna...baba...játék...önfeledt boldogság...még akkor is, ha az anyaga ütött-kopott, bordó gyapjúszoknya, de olyan nem volt senkinek. Ahogy lenni szokott a rongybaba az "úton" a maga fizikai valóságában elveszett (?) elszakadt (?), de a hozzá kapcsoldó pozitív érzelmek megmaradtak. Ha a babára gondolok, látom a dédit is, ahogy méltósággal viseli az öregség minden fájdalmát nyügét, érzem, ahogy a kérges tenyerével finoman simogat és nevet kilencven évesen is... "Kis Bolondom"- mondja... és én úszkálok valami nagy-nagy boldogságban, biztonságban érzem magam.
Hogy mit adott nekem az a baba? Szeretetet, biztonságot, boldogulást, méltóságot és hitet a zűrzavarban.
Úgy gondolom nem kell senkinek mentegetőzni, ha valaki az újdonsült babáját néhol "csempének" találja ( no jó az én waldorf manóim is lehetnének kicsit kalácsképűbbek :-) ), mert amit hibának vélünk, másoknak erényt jelenthet, érzelmi gazdagodást ad és így kap a pillanatnyi boldogság örök életet."
Nekem nem varrt babát az anyukám, mamám, de a saját gyerekeimnek én megadtam ezt az örömöt. 6 éves volt a Fiam, amikor varrtam Neki cirmos-mintás műszőrméből egy cicát. Talán 20 cm-es volt az egész... Egyszerű volt és csúnyácska, de ő gyönyörűnek látta. Annyira szerette, hogy mindenhova vitte magával (még az iskolába is), mert engem, a szeretetemet, a biztonságot jelentette. És bár már 18 éves már elmúlt, még mindig ott az ágyában az a cica... Örök darab.
Ezúton biztatok mindenkit, varrjon babát, játékot a saját gyermekének, unokájának! Nem ördöngősség...
Ha mégsem sikerül, én szívesen segítek....
"Egy nagyon korai gyermekkori élmény...dédinél aludtam, földes konyhájában...nagy tolldunnás ágyban. Mikor felébredtem mellettem feküdt egy rongybaba és a mama fürkésző tekintete: Nos, hogy tetszik? Hát hogyne tetszett volna...baba...játék...önfeledt boldogság...még akkor is, ha az anyaga ütött-kopott, bordó gyapjúszoknya, de olyan nem volt senkinek. Ahogy lenni szokott a rongybaba az "úton" a maga fizikai valóságában elveszett (?) elszakadt (?), de a hozzá kapcsoldó pozitív érzelmek megmaradtak. Ha a babára gondolok, látom a dédit is, ahogy méltósággal viseli az öregség minden fájdalmát nyügét, érzem, ahogy a kérges tenyerével finoman simogat és nevet kilencven évesen is... "Kis Bolondom"- mondja... és én úszkálok valami nagy-nagy boldogságban, biztonságban érzem magam.
Hogy mit adott nekem az a baba? Szeretetet, biztonságot, boldogulást, méltóságot és hitet a zűrzavarban.
Úgy gondolom nem kell senkinek mentegetőzni, ha valaki az újdonsült babáját néhol "csempének" találja ( no jó az én waldorf manóim is lehetnének kicsit kalácsképűbbek :-) ), mert amit hibának vélünk, másoknak erényt jelenthet, érzelmi gazdagodást ad és így kap a pillanatnyi boldogság örök életet."
Nekem nem varrt babát az anyukám, mamám, de a saját gyerekeimnek én megadtam ezt az örömöt. 6 éves volt a Fiam, amikor varrtam Neki cirmos-mintás műszőrméből egy cicát. Talán 20 cm-es volt az egész... Egyszerű volt és csúnyácska, de ő gyönyörűnek látta. Annyira szerette, hogy mindenhova vitte magával (még az iskolába is), mert engem, a szeretetemet, a biztonságot jelentette. És bár már 18 éves már elmúlt, még mindig ott az ágyában az a cica... Örök darab.
Ezúton biztatok mindenkit, varrjon babát, játékot a saját gyermekének, unokájának! Nem ördöngősség...
Ha mégsem sikerül, én szívesen segítek....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése